Take Brahms - 6. hangverseny: Hegedű szonáta, csellószonáták és dal-átíratok csellóra

6. hangverseny
2018. május 3.

Hegedű szonáta,  csellószonáták és dal-átíratok csellóra

e-moll szonáta gordonkára és zongorára Nr.1., Op.38
G-dúr szonáta hegedűre és zongorára Nr.1., Op.78
Dal-átiratok gordonkára és zongorára
F-dúr szonáta gordonkára és zongorára Nr.2., Op.99

Brahms az e- moll cselló szonáta első két tételét 1862-ben komponálta, az utolsó tételt 1865-ben fejezte be. A művet előadásának első éveiben vegyes lelkesedéssel fogadták. Brahms életének végére azonban széles körben elterjedt, és a 20. század első évtizedeiben határozottan beágyazódott számos kiváló csellista repertoárjába.

Az F - dúr Op 99. szonátát Brahms viszonylag későn komponálta, mondhatni túl volt már a zeniten, érett és letisztult zenét írt. Egyúttal visszanyúlt a nagy elődhöz, a szonáták mesteréhez, Beethovenhez, s így műve hangulatában és olykor szerzői fogásaiban is gyakran emlékeztet rá. Az e-moll szonátát  Brahms fiatalemberként komponálta, aki tudósként és érett úriemberként jelenik meg a kompozícióval, míg az F -dúr Op 99.-es  cselló szonáta egy olyan idősebb férfi műve, aki zenét komponál a fiatalok minden szenvedélyével és lendületével. Brahms 1886-ban, egy svájci nyár alatt írta az F-úr Szonátát Hausmann számára, aki híres volt nagy csellóhangjáról.

Nem mindenki volt teljesen meggyőződve a mű értékéről, a premieren, melyet Hausmann és a zeneszerző 1886 novemberében játszott Bécsben. „Mi a zene ma, mi a harmónia, mi a dallam, mi a ritmus, milyen a forma - írta felháborodva Hugo Wolf a Wiener Salonblatt-ban - ez a tohuwabohu [teljes káosz] komolyan elfogadott a zene? .... Herr Brahmsban a legnagyobb sarlatánt csodáljuk ebben és az elkövetkező évszázadokban. "
Hm ... talán nem csoda, hogy Hugo Wolf élete végén beutaltatta magát a bécsi Tartományi Elmegyógyintézetbe. Még egy történetet mesélnek egy kevésbé tiszteletre méltó hölgy csellistáról, aki Brahms-szal végigjátszotta a művet, és arról panaszkodott a szerzőnek, hogy képtelen sok helyen saját magát hallani a műben. "Szerencséd volt", válaszolta Brahms.
Ma azonban az F major szonátát helyesen a 19. század végi kamarazene csúcspontjának tartjuk.

A hegedűirodalomban Beethoven után sokáig nem vállalkoztak igazán nagy ívű, igazi szonáta írására, Brahms folytatja a sort, 3 hegedű-zongoraszonátát is írt. A G-dúr 1879-ben készült el, és Brahmsnak azt az oldalát mutatja be nekünk, amely a reá ragasztott „borongós” jelzőt megcáfolni igyekszik. A gyönyörű, áradó melódiákkal teli, napfényes szonáta három tételében nyoma sincsen a tragikumnak, a kilátástalan, sokszor depressziós epizódoknak. A középtételben a zongora különösen szépen rajzolt, mély zengésű kíséretére figyelhetünk fől. A fináléban, amely ezúttal nem viharos gyors-tétel, a szerző egy régi dalát a Regenlied motívumát dolgozza át.

Mindhárom szonátára az egyszerű, tiszta, természetközeli világ jellemző. Mégis, leginkább a régi házi zenéléseket idézik fel, manapság koncertpódiumon ritkán játszanak ilyesmit.

A koncert támogatója:
Nemzeti Kulturális Alap

Rendező: Szabó Péter

Oláh Vilmos -hegedű 
Szabó Péter -gordonka 
Lajkó István -zongora